Ady projekt

Ady Endre projektmunka

(Sztebel Gábor, Zoller István, Huszti Domonkos, Kürthy Gyula, Kiss Pongrác)

 

 

Ady publicisztikája (1905–1906)

 

Ady cikkei is szükségképpen a közélettel és a napi politikával telítettek. Egységükből kirajzolódik a demokratikus átalakulás sürgetésének legtisztább programja. A polgári publicista legnemesebb hangja szólalt meg Ady cikkeiben.

 

Nagy írása, A nacionalizmus alkonya (1905), ékesen példázza, hogy ihlették legmagasabb gondolati-művészi szinten Ady publicisztikáját a napi hírek. Ezt a ma is igaz írást a világesemények és magyar gondok együttes látványa érlelte meg benne.

 

Legtöbb ekkori cikke előkészítője egyben az Új versek előtti pályája legnagyobb publicisztikus remekének: az Ismeretlen Korvin-kódex margójára (Figyelő, 1905) című nagy vallomásának. "A Nyugattal szórványosan már régen elmátkázódtak itt lelkek, Magyarország durva embermatériájából már kicsillant egy sereg differenciálódásra érett és alkalmas molekula." Könnyen felismerhetjük A magyar Messiásokat az Ismeretlen Korvin-kódex margójára e pár sorában. Néhány szava teljesen az Új versek költőjét mutatja: "Akiknek homlokán ott vigyázatlankodik a Gondolat, akiknek szemeiből új érzések máglyája világít, akire rábizonyul, hogy szívesen áldozott az Eszme idegen és ékes isteneinek: az elveszett". Ez az írás összegezi a váradi küzdő évek gondolatait, felnagyítva a párizsi háttérrel s az 1905-ös év történelmi tanulságával. Kérdései a nemzeti lét vagy nemlét sorsát feszegetik. Ír a párizsi út előtt közvetlenül tudatosult élményéről, a dzsentri kulturális süllyedéséről, s itt van sűrítve a magyar Ugar prózai ősképe is: "... néhány Fáraóé ez az ország, hogy szennyes állati létben tartják a milliókat." A hang folytatódik 1905-ben, stílusban is bizonyítva a gondolati rokonságot. Az egész történelmi korszak, a darabont-idők nagy szerepe éppen az lesz Ady életében, hogy felismeri: bár leltára az úri magyarságról kegyetlenül pontos s ettől csak elfordulni lehet, s habár az erdélyi múlt európai polgári öröksége valóban élő hagyomány, mindennek megvalósítására saját korában is vannak reális erők. Az orosz forradalom nagy tanulságain kívül épp ez viszi a forradalmi demokratizmus útjára, amelynek gondolatai darabont-korszakában érlelődnek. Ezek a hónapok siettetik még erősebben mindenekelőtt A magyar Ugaron, de már A magyar Messiások motívumának a kiteljesedését is.

 

Az Ige veszedelme (1905) darabont-idejének vitázó vezércikke; ebből egyértelműen kiviláglik: társadalomjavító terveik miatt értett egyet a darabontokkal. Az értelmetlen közjogi harcokkal végre valami alkotó-programot látott szembeállítani. Publicisztikájában messze túlment a darabont-kormány célkitűzésein. Ami ott 67 fenntartásának eszköze volt, Adynál kiinduló pontja lett a teljes demokráciáért vívandó harcnak. 67 és 48 nagy vitájába úgy szólt tehát bele Ady, hogy egyszerűen félretette ezt az annyi jó elmét foglalkoztató problémát, s egyértelműen a szociális gondokra terelte a figyelmet.

 

Ez az egyik fő vonása Ady darabont-korszakbeli publicisztikájának. S ebből nő ki az a látvány, amely az Ismeretlen Korvin-kódex margójára rótt nyomasztó gondot is feloldani hivatott s képes: a vezető osztályok egymás közötti hatalmi marakodásán túl feltűnik Ady előtt az új Magyarország látomása. Ezt még sem Nagyváradon, sem Párizsban így nem látta. "Ez őrült zűr-zavarban csak egy bizonyos: itt megszületni óhajt a modern, európai Magyarország. És ami kérdés: sikerül-e a gonosz bábák terve? Az a terv, hogy ez ... ne szülessék meg." (A nagy harmónia, 1905.) Az új Magyarország jelképe mögött a forradalmi demokrácia eszmevilágát lassan teljes egészében valló Adyt ismerhetjük fel. Az Ignotus könyvéről írott méltatásában és a saját új verseit bemutató írásában (1906) még egyszer határozott kontúrokkal húzta meg kora Magyarországának feudális arculatát. Tisza István is ekkor lepleződhetett le először igazán, bár még nem teljesen, Ady előtt, hisz az általános választójog ellen szavaló feudális kórusból oly erősen hangzott ki a "liberális" Tisza {102.} István hangja, hogy még ellenfelei is tisztelettel adóztak ezért előtte. Ady Janus-arcú darabont-korszakát záró s már gondolkozásának új távlatait is mutató nagy cikke az Uri földrengés (1906) összegezi ekkori útját. Ady központi gondolatát fejezi ki ez a cikk: a címben összegeződő mondanivaló mellett felvillantja Ady itt is az eljövendő osztályharcokat. Így csendül össze 1905 két nagy eseményének zárócikke: a Földindulás és az Uri földrengés. Ady ekkorra megszületett forradalmi demokrata világnézete feloldja minapi szkepszisét.

Ady Endre: Harc a Nagyúrral

Ady Endre Harc a Nagyúrral című versét 1905-ben írta. Ekkor tért haza Párizsban való egy évig tartó tartózkodásából, de ezúttal nem Nagyváradra, hanem már Budapestre. A liberális-radikális szemléletű Budapesti Naplónál dolgozott, ahol a Nyugat megindulásáig verseit is publikálta.

Ady Endre nem csak a botránkoztató szerelem merészségét vállalta. Azt is, amit mások kimondani sem mertek, hogy a vér mellett az élet másik nagy mozgatóereje az arany, a pénz. Az élet királyának tekintette magát, ezzel szemben viszont kínozta a szegénység, az Életből való kizártság.

Ady Mindenre vágyott , meghallotta az Élet végtelen tengerének zúgását, hívását. Az egyéni megoldáskeresés óhaját megfogalmazva nagy szerepet kapott korai verseiben a pénz, a szerelem motívuma és a halál gondolata. A magyar Ugar mellett e három fő téma köré rendeződtek 1905-1907-ben keletkezett versei.

Ady Endre örökös apró pénzgondokkal küszködött. Sohasem volt annyi pénze, amennyi a nagyúri életmódhoz szükséges lett volna, melyet élni szeretett volna. Igazán csak Párizs luxusában döbbent rá maga szegénységére. Számára lassan mindenható hatalommá vált a pénz, az arany. Az élet minden szépségéhez csak ezeken keresztül vezetett számára az út. A modern világ és élet a pénzért való küzdelem csataterévé alakult át és valószínűleg ezért is mitizálta és emelte ki oly nagyon a Pénz és az Arany szerepét.

A Harc a Nagyúrral a személyiségnek a pénzzel és a pénzért folytatott reménytelen küzdelmét jelképezi. Az élet gazdagsága, sokszínűsége, újdonsága csak a pénz által nyerhető meg, s ez a tudat teszi rendíthetetlenné, legyőzhetetlenné, ironikusan hallgataggá a disznófejű Nagyurat. A létharc mitikussá és jelképessé vált. A pénz-motívum reprezentatív nagy verse a Harc a Nagyúrral.

A költeményben szüntelen sodró, lázas feszültség lüktet. A gyors cselekvés, melyet nagy szamú (sok) igékkel fejez ki, a szaggatott előadás, a drámai párbeszédszerű monológ és a tragédiát sejtető befejezés mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a balladai műfajhoz közelít a mű. Egy uralkodó stíluselem a versben a felzaklató ismétlések sűrű előfordulása.

Az 1. versszakban 6 szó és egy sor ismétlődik. Ez félelem ,a riadtság és a fenyegetettség érzését kelti. A vibráló nyugtalanságot erősítik a félrímekre ráütő rímek az ötödik sorokban. A lírai hős kiszolgáltatott helyzetben van, retteg. Ezt fejezi ki a megöl szó háromszori előfordulása és a kapkodónak, lihegőnek tűnő rövid kis mondatok. Az embert elcsúfítani, eltiporni, elpusztítani vágyó hatalom a költő szemében disznófejű Nagyúrrá változott. A költő látomásában ez a nagyúr egy mozdulatlan, érzéketlen és vigyorgó szörny. A kiszolgáltatottság és fenyegetettség mellett megjelenik, ott munkál a szembeszegülés szándéka is. A harc vállalására utaló ’ha hagyom’ feltételes mondat kétszer is elhangzik. Az ember és e nem-emberi szörny kiélezett harca egy határhelyzetben folyik. ’A zúgó Élet partján’, tehát az élet és halál határvonalán. Mindemellett a harc alkonyatkor, a nappal és éj választóvonalán történik. A lírai hős először hízeleg a nagy szörnynek, megalázkodik előtte és felajánlja , feltárja neki tehetségét.

A 2-3. versszakokban ez a hasztalan hízelgés megalázó könyörgésbe torkollik. Az ijesztő rém mindezek ellenére mindenre csak kéjes remegéssel, gúnyos, megalázó nevetéssel válaszol. Négy strófán keresztül, 4-7. versszak a lírai én monológja hangzik el. A múló pillanathoz kötött, szenvedő, vágyódó, érző ember rimánkodik. Szenvedélyesen érvel az ő általa annyira áhított aranyért. Ekkor megszólal a hívó messzeség. Ez titkokat, idegen szépségeket, új, mámorító boldogságot rejtő életet ígér. Az érzékeny, vágy marta szívű ember értékeli a végtelen tenger csodáit, hisz azt hiszi rá vár minden. Az emberi értékekkel ál szemben mozdulatlanul, némán és érzékek nélkül a szörny és a meginghatatlan embertelenség. A szörny sertés-testű, undok és serte szívű, tehát hiába jajdul fel a kérdés: ’Hasítsd ki hát aranyszügyed.’

A 8. versszakban reménytelen a kérés, megértés , meghallgatás nélkül nyöszörög a vágy. Nem vezet eredményre az embert már-már embertelenné tevő megalázkodás. A 9-10. strófa a költemény drámai csúcspontja. A könyörgés itt vad küzdelembe csap át. A reménytelen kétségbeesés, a megalázott emberség harcba száll az érzéketlen, süket közönnyel. Valójában a mitikussá nőtt összecsapás, harc is hiábavaló. A küzdelem mitikusságát ’rengett a part’ „phrase” fejezi ki. Itt felhangzik a kilátástalanság és a reményvesztés szava: ’Mindhiába’. A messzeség, a paradicsomszerű élet, az Élet mind elérhetetlenek a Nagyúr miatt. A küzdelem viszont a reménytelen helyzet ellenére is tovább folytatódik az élet végéig –’ Ezer este múlt ezer estre’ Az emberiség nem adhatja fel a harcot az embertelenséggel szemben. Ebben az örökké tartó harcban megjelenik a mégis-morál szépsége és daca. Ez a vers tehát nemcsak dekadens életérzést és belenyugvó lemondást szólaltat meg, hanem az ezzel való szembeszállást is. A versnek egy szimpla egyszeri mondanivalón túl általánosabb üzenete is van, többet hordoz magában. Azt sugallja, hogy a mindenféle embertelenséget megtestesítő szörnnyel szemben a harcot még a legreménytelenebb helyzetben sem szabad feladni. Még akkor sem, ha a küzdelem már teljes mértékben kilátástalannak tűnik. Ha ez nem így történik, akkor az ember elveszti emberiségét, emberi arculatát és dehumanizálódik.

 

Ady Endre: Párizsban járt az Ősz elemzés

A vers 1906 augusztusában, Párizsban keletkezett (Vér és arany c. kötetben). Ady barátai jegyezték fel, hogy nagyon sok vers élményanyaga Ady egyik kedvenc kávéházának teraszán született meg. A költő gyakran üldögélt itt, és nézte a párizsi életet. A vers címe három szóból áll, melyek közül az egyik nagybetűs, azaz szimbólumként szerepel. A természetben az elmúlás évszaka. A természetből átvett metaforaként az öregséget jelenti. A címben szereplő Ősz, így válik az elmúlásnak, a Halálnak a szimbólumává. A vershelyzet is erről árulkodik: Egy forró augusztusi napon Ady a Szent Mihály sugárúton sétál, egy kóbor szellő száraz faleveleket sodor elé a fákról. A lehulló levelek az őszt, az elmúlást, a halált juttatják a költő eszébe. Ady halál-verseinek csoportjába tartozik ez a vers. Műfaja: chanson (sanzon), azaz dal. Ebben a versben Ady a halállal kapcsolatos érzéseit fogalmazza meg. A vers "főszereplője" a megszemélyesített Ősz, vagyis maga a Halál. A szokásos komor ábrázolás helyett Ady itt úgy festi le a halált, mint egy vásott, rossz fiúcskát, aki csak a csínytevésen töri a fejét. Mint az a gyerek, aki becsönget a házak kapuján, s mire a háziak előjönnek, már messzire szalad. A könnyed, szinte idilli kép súlyos gondolatokat tartalmaz. Adyt súlyos betegség gyötörte, ezért sokszor foglalkoztatta őt a halál gondolata, bár még messze járt az öregségtől (29 éves). A szinesztézia kiemeli a kép színeit és hangjait. A rőzse bíbor lánggal ég, és közben halkan pattog, ahogy a tűz emészti. A tűzben elhamvadó fa a betegségben elégő testet-lelket jelképezi, ahogy a fa-metafora nagyon régi kifejezése az emberi életnek az irodalomban. Az Ősz/halál könnyed rajza éles ellentétben áll mindazzal, amit a halálról tudunk, érzünk. A forma és a tartalom ellentéte még élesebben vetíti elénk a költő érzéseit. A dal rendkívül zenei hatású is. Ebben a versben Ady a zenei hatást szimultán ritmussal éri el. A szimultán ritmus azt jelenti, hogy a vers ritmusa egyszerre időmértékes és hangsúlyos is. A vers egy sajátos versformát követ: az Ady-tízest. Azt jelenti, hogy egy sorban tíz szótag van. Ezeket 2 ütemre osztjuk, mindkét ütemben 5 szótag van, azaz felező tízesnek hívjuk. A két nagy ütem tovább osztható két kisebbre, ezek szótagszáma 3/2.

A sorképlet tehát: 3/2 // 3/2.

Adynál azonban a kis ütemek gyakran felcserélődnek.

A vers végére költő és természet érzései összeolvadnak, azonossá válnak, mindkettő megrémül az elmúlástól

Ady Endre : Góg és Magóg fia vagyok én

Ady Endre: Góg és Magóg fia vagyok én

A vers 1906-ban jelent meg az Új versek c. kötetben, annak előhangjaként. A versnek nincs címe, az első sorral szoktuk megkülönböztetni. A "nagyvilágot" megjárt, Párizsból haza érkező s új szemléleti távlatokkal gazdagodott költő, lírai vallomása ez a vers. Írói szándékainak összegzése:

 - büszkeség

 - hivatástudat

 - hazaszeretet

 - magyarságtudat

 A vers ars poetica, melyben a költő saját magának jelöli ki a feladatokat: együtt kell képviselni és fejleszteni a magyarságot és a haladást, a korszerűséget és a nemzeti jelleget. Ady szerint az újdonság a legfontosabb egy ember vagy egy nemzet történetében is. Erre utal az, hogy 6-szor szerepel az új szó a versben. Fontos a nyitás, a változás, mindent vállal ezért, mert a bezárkózás, az elmaradás veszélyes, mert kiszolgáltatottá teszi a magyarságot más népeknek.Ezt a szándékát a költő szimbólumok sokaságával fejezi ki. Az 1. versszakban Góg és Magóg szerepel.A legenda szerint Góg és Magóg egy harcias északi nép királyai voltak, akiket a világhódító Nagy Sándor kőfallal és érckapukkal zárt be a hegyek közé, hogy birodalmát megvédje tőlük. A középkori fordítók idővel a szkítákkal azonosították őket, ezért Anonymus úgy vélte, hogy ők a magyarok ősei. A 2. versszakban Verecke a magyarok bejövetelét idézi. Együtt szerepel az ősi magyarságtudat vállalása és az új dolgok bevezetésének felelőssége. Dévény a kapu az Alpok és a Kárpátok között, ahol a nyugati szelek akadálytalanul betörhetnek a Kárpát-medencébe. Ilyen határok, akadályok nélküli erőként jelenik meg Ady is újító szándékaival.A 3. versszakban Vazul szerepeltetése külön gondot jelentett az értelmezőknek: hogyan képviselheti a pogány lázadó az újat - érveltek -, mikor Szent István király ellen lázadt, akinek a magyarság fönnmaradását köszönheti? De Adyt nem a történelmi szerep érdekelte, hanem a XX. század eleji következményei. A Szent Istvánra hivatkozó állam és egyház rendíthetetlennek látszó, elnyomó hatalmával szemben önmagát is pogány - az ősi, romlatlan magyarságot képviselő - lázadónak érezte.A 4. versszakban Pusztaszer említése is jelképes. A hagyományok szerint a honfoglaló magyarok itt álltak meg először, és itt tartották az első országgyűlésüket. Ilyen értelemben a magyar országgyűlés a régit képviseli, amely tagad minden újat.A vers tehát a költőnek célt ad, a költő által helyesnek vélt magatartást mutatja be. Minél nagyobb a reménytelenség, annál nagyobb a küzdésvágy Adyban. A " mégis győztes" kifejezés mutatja azt az elszántságot, amely költészetét jellemzi.

Ady Endre: Őrizem a szemed

Az Őrizem a szemed az öregedő férfi féltő szerelmi vallomása. Elsősorban a társra találás vigasza, a háború közepette védő, óvó otthon békéje jelenik meg benne, s nem a szerelmi szenvedély.
- Az otthonos szerelem verse ez a költemény. A hazaérkezés motívuma már egymagában tanúskodik erről (“Érkeztem meg hozzád”). Nem pusztán egy motívum ez a többi között, de meghatározta a költemény egészét. A hazaérkezésé a versben a megjelenített szituáció. Az egyik oldalon ott áll az idegen világ, a másikon ezzel szemben a társra lelt ember

- Jellegzetes paralelisztikus-ellentétező kompozíció (keresztszerkezet ABAB): a költemény két része, egymást keresztezve, felesel egymással; az inkább otthongondolatot megszólaltató 1., 3. és az inkább ellenséges világot megjelenítő 2., 4. szakasz.
- Az első versszak két párhuzamosan szerkesztett kijelentő mondatból áll.  tiszta ritmusú ütemhangsúlyos sorok népdalszerű egyszerűséget hangsúlyoznak.
- A formai sajátosságok a megtalált boldogsághoz való ragaszkodásról, nyugalomról beszélnek. Az egymást fogó kéz s az egymásba néző szem képe biztonságérzetet áraszt: sugallja a védő, gondoskodó érzés kölcsönösségét.
- A legtöbb kultúrában az egymást fogó kéz s az egymásba mélyedt szem mindig is a társra
elt sorsokat, szerelmespárokat jelenítette meg. Érződött az ábrázolt mozdulatokon át az otthon lényege: egyfelől az idegenséggel szemben a biztonság, másfelől pedig az értelmetlen létezéssel szemben az értelemmel telített emberi létezés.
- De a felszín nyugalma mélyén megjelenik mindnyájunk közös sorsa, a “vénülő” melléknév megismétlésével, a halál közelsége, közeledése.
- Csupa nyugtalanság a második strófa. Eltűnik a magyaros verselés, melyet a szeszélyesen hullámzó időmérték válta fel; enjambement-ok, a rímtelenség és a néhány szótagú szavak sokasága szakítják meg a vers szabályosságát.
- A szerelmeseken, az otthonon, kívüli valóság riasztó idegenségét megjelenítő, apokaliptikus helyzetet fest fel a versszak (“Világok pusztulásán”). Az egyedi, elvont főnév többes számú használata, a világok alak s a gerundiumos tömörítés (“mikor a világok pusztulnak” mellékmondat helyett a “világok pusztulásán” kifejezést használja) felnagyítja a veszélyt.
- Mint a vers szavai sugallják: a rettenet, a riadtság a jellemző érzés ebben a strófában.
- A vadember szimbólum (2. sor elején: “ősi vad” metafora) a világirodalomban mindig a személyiség primitív rétegét, a tudat alatti mélyt idézte. Itt is ezt jelenti: innen lépett át az én a szerelem révén egy magasabb személyiségszintre, a vademberiből az igaz emberibe; az értelmetlenség birodalmából az értelemébe. Humanizáció ment végbe. Ennek tükre a lírai cselekvés: a társra találás, az otthonteremtés.
- A világméretű katasztrófa élményét csak a hazaérkezés felvillanó motívuma enyhíti némileg, bár igazi biztonságot ez sem jelent (“S várok riadtan veled”).
- A harmadik strófa az első megismétlése. A grammatikai tartalom változatlan, de az érzelmi-hangulati háttér megváltozott. Hatással van rá a 2. versszak riadalma; ugyanaz a költői kép (az egymást fogó kezek s az egymásba néző szemek) már nem csupán a biztonságot sugározza, hanem a pusztulás hatására a görcsös egymásba kapaszkodást is. A tragédia lehetősége, közelsége felértékeli az egymásra találás boldogságát, de ugyanakkor tudatosítja e boldogság törékenységét, fenyegetettségét is.
- A záró strófa szorongó kérdéseit is ez váltja ki. A miértre, a meddigre azonban nincs válasz: a világ és az egyén sorsa kiszámíthatatlan. Az egymásba kulcsolódó kezek és az egymást őrző szemek harmadszor visszatérő motívuma az élet diszharmóniájával szemben a harmónia, a boldogság igényét hangsúlyozza. Jelezve az akart harmóniát, a második szakasz rímtelensége ellenében félrímek csendülnek össze. Nem a megnyugvás békéje tölti fel érzelmileg a vers lezárását, inkább ennek az erőltetett illúziója, az emberség megóvásának szándéka.
- A vers két része műnemszerűen is szétválik: az 1., 3. versszak inkább az idill, a 2., 4. A ballada felé hajol (tragédia).
- Otthontalanság és otthon párharcában a mégist mondó dacé marad a zárszó. Mert igaz: aláaknázza az első versszak megtalált idilljét a második strófa, de a harmadik megismétli ismét az első szavait. S hiába kérdőjelezi meg ezt a visszadacolt idillt a jövő árnyaival a negyedik szakasz első két sora: “Nem tudom, miért, meddig/Maradok meg még neked”. A két utolsó sorban rácsapott erre a mégis morálja: “De a kezedet fogom/S őrizem a szemedet.”
- A költemény lényegét tömörítette képbe a címbe kiemelt sor: Őrizem a szemed. Az őrzöm helyett álló, régies őrizem alak már egymagában jelez valamiféle pátoszt, ünnepiességet, s ezt még teljesebbé teszi az átvitt jelentés. A szemet általában nem szokták őrizni. A szokatlan használat éppúgy, mint az archaizáló alakváltozat s a címbe ugratás megemelte a szót, önálló lírai sugárzást biztosított neki.
- (Az Intés az őrzőkhöz című költeményre játszik rá ez a cím. Az őrzés gondolata vetül rá a versre. Több lett így a megjelenített szerelem puszta egyéni érzésnél. Őrhellyé vált az. Egy veszélyeztetett, pusztuló világban tartotta magát rajta keresztül az otthon akarata, a boldogság vágya, az álom az idillről. Ez a mozzanat jelentette a Csinszka-szerelem legbensőbb lényegét. A kéz a kézben, a szem a szemben szépsége. A díszharmónia fölött élt a harmónia, a tragédiát oldotta a remény. Képi formát kapott az értelmes emberi létezés utáni vágyódás: a boldogságakarás, az otthonigenlés.)

 

Ady Endre: Értől az Óceánig

Vér és arany  verseskötetben jelent meg 1907-ben.

Ars poetica.

A kicsi, elmaradott magyar faluból indult költő, akinek lelkét visszahúzza hazája elmaradottsága nem nyugszik addig, amíg meg nem ismeri nevét a nagyvilág.

Címértelmezés:

A címben két szó szerepel nagy kezdőbetűvel, vagyis két szimbólumot is tartalmaz: Ér és az Oceán. Mindkét szimbólum a vizek világához tartozó kép, az ókori költészetből származó irodalmi kép (= toposz). A víz, mint ősi kép mindig is az emberi életet, az emberi sorsot jelképezte. Az emberi életnek és a víznek is van kezdete (születés, forrás), van növekedő és befejező szakasza.

Az Ér önmagában is több jelentést hordoz. Jelentheti a forrásból eredő patakot; jelentheti az emberi vér hordozóját, a csatornát, ahol a vérünk fut; jelentheti ebben az esetben egyúttal Ady szülőfaluját, Érmindszentet is.

Az óceán Ady értelmezésében a nyugtalanságot, az elvágyódást jelenti, illetve a költői munkásság kiteljesedését.

Az Értől az Oceánig kifejezés tehát egy teljes folyamat irodalmi képe: a kezdetektől a beteljesülésig jelentéssel.

 

Az 1. versszakban képet kapunk arról, milyen volt Ady szülőfaluja, milyen volt a kezdet (álmos, furcsa, pocsolyás). Az E/3. személyű igealakok távolságtartást jeleznek. A költő nem akar azonosulni a pocsolyás vízzel, amelyik nem engedi kitörni a tehetségeket.

A patak azonban feltartóztathatatlanul halad előre. A felsorolásban szereplő folyók (Kraszna, Szamos, Tisza, Duna) egyre táguló horizontot jelenítenek meg. A kis patak egyre nagyobb és erősebb lesz, egyre nagyobb folyóvá dagad.

A 2. versszakban váratlanul E/1. személybe vált át a költő (rám dől, fogja vérem, elérem) - ő maga a folyóvíz, amely akadályokon keresztül törve jut el az óceánig.  Ez a versszak valójában rejtett dialógus, egy dacosan vitatkozó párbeszéd egyik fele. A költő képzeletbeli párbeszédet, vitát folytat azokkal, akik vissza akarják tartani, akik akadályokat, gátakat állítanak elé.

 

Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.

A 3. versszakban a költő egyre növekvő makacssággal igyekszik elérni a célját. Ezt fejezi ki az anaforaként ismétel akarom szó. Az első és utolsó versszakban megismételt célkitűzés mintegy keretbe foglalja a verset: el lehet, el tud jutni egy kis magyar faluból a világhírhez.

Bergson filozófiája:

A XX. század első nagy metafizikai rendszerét francia ember adta a világnak: Bergson Henrik.

A filozófiához voltaképpen mint a valláshoz minden igazi léleknek köze van: de Bergson filozófiája kétszeresen érdekelheti az irodalmi érdeklődésű magyar olvasót. Először Bergson nem tisztán a tudósoké: őt hazájában is az írók és művészek filozófusának tartják. Másodszor visszahatás a német mechanikus világnézet ellen, mely drótba akarta kötözni a világot s gyávává tette a gondolkodást. Ezt a világnézetet (minden kriticizmust, asszociatizmust, élettani mechanizmust beleértek) Bergson a saját fegyvereivel, kísérleti lélektannal, darwinizmussal támadja meg s ha meg nem ölheti a vasóriást, mégis lelöki a trónról, megszüntetvén egyeduralmát. Valóban Bergsonban a szabadítót kell látnunk, aki oly álmokat hoz vissza, melyeket régen elveszetteknek hittünk, oly tájakra vezet, melyek felé már nézni sem mertünk. Aki nem hisz neki, olvasva lehetetlen erősebbnek és szabadabbnak nem éreznie szellemét.

Bergsont reakciósnak mondják; az; de ez a reakció szabadságot jelent.

Magyarországon még semmi érdemlegeset nem mondtak Bergsonról ; én is keveset mondhatok és tökéletlent. Új filozófiát ismertetni a legnehezebb dolgok közé tartozik; a megértésnek is érnie kell; s Bergsonnál ki foglalkozik nehezebb, mélyebb, bonyolultabb problémákkal? ki hatolt mélyebben beléjük? S népszerűnek kell lennem és rövidnek s idegen nyelven, irodalom nélkül: mindmegannyi akadály, melyeken míg áttörnek, megsápadnak a gondolatok, tán meg is változnak. Mindegy: ha elvihetem olvasóimat ebbe az új gondolatvilágba, vágyat ébresztek olvasni bennük e mély és nehéz könyveket: elég.

 

Marx:

Az életfilozófiák mellett a századfordulón egyetemes hatásúvá válik a marxista filozófia is, amelynek megalapítói Karl Marx(1818—1883) és Friedrich Engels(1820— 1895), akkori továbbépítője pedig Vlagyimir Iljics Lenin(1870—1924). Ez a később marxizmus­leninizmusnak is nevezett irányzat a korábbi filozófiai iskoláktól eltérően nemcsak a világ megmagyarázására törekedett, hanem megváltoztatására is. Hegel dialektikaelméletéből, az utópista szocialistákból és a korabeli közgazdaságtanból kiindulva alakították ki a dialektikus és történelmi materializmust, amelynek ágait nagyszámú vulgarizáló választotta mechanikusan szét. Élesen megkülönböztették a materialista és az idealista filozófiákat, a dialektikus és a mechanikus módszereket. Az anyagot a tudattól függetlenül létező valóságként értelmezték, ismeretelméleti szempontból szembeállítva a tudattal. A történelmi materializmus a társadalom általános fejlődéstörvényeit vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy a társadalom története osztályharcok története, s az adott kor termelési módját a termelőerők és a termelési viszonyok határozzák meg. Ezek egyenlőtlen fejlődése vezet a társadalmi forradalmakhoz, egyáltalán a magántulajdon és az osztályok létrejöttéhez. Az emberiség történelmi célja a magántulajdon és a társadalmi osztályok felszámolása, amely a proletariátus feladata. Marxnak és követőinek munkássága társadalmi forradalmak ideológiai alapjává vált, az elméletileg kitűzött cél azonban megvalósíthatatlannak bizonyult. Marx számos műve csak a 20. század derekán jelent meg, s ezek részben módosították a róla kialakult képet. A fiatal Marx bevezette az elidegenedés fogalmát. Ezen azt értette, hogy a magántulajdonosi viszonyok között a munka elidegenült önmagától, s ebből kiindulva a modern társadalmakban az elidegenedés mindent átható állapot. Különböző 20. századi elméletekben nagy szerepet játszik az elidegenedés fogalma, amely legáltalánosabban azt jelenti, hogy az ember és társadalma elvesztette korábbi szerves egységét, s ez magának az emberi történelemnek az eddig fel nem ismert negatív fejleménye. Dialektikaelmélet: 1. a vitatkozás tudománya a görög filozófiában; 2. filozófiai elmélet, amely a természet, a társadalom és az emberi gondolkodás mozgástörvényeit vizsgálja, a fejlődést az ellentétes erők összeütközéséből és kölcsönhatásából eredő folyamatként értelmezi utópista szocializmus: az igazságos társadalom létrehozására törekvő irányzat a XIX. században; hívei elvetnek mindent erőszakot, a nevelés eszközével kívánják céljaikat megvalósítani

Sigmund Freud:

 A XIX. és XX. század egyik meghatározó filozófusa. Pszichoanalitikus elmélete szerint a tudat, az észlelés és az emlékezés mind ösztönökön alapul, amelyek a tudat alatt irányítják az embereket. Véleménye szerint az emberi személyiséget a vele született hajtóerők és élete első öt évének eseményei határozzák meg. Freud úgy gondolja, hogy a lélek tudattalan része jóval nagyobb a tudatosnál. Ezek a késztetések, a vágyak, és a hozzá nem férhető emlékek, amelyek rejtetten befolyásolják cselekedeteinket. A lélek három részre osztható:  az első a lélek primitív része amelyet ösztönkésztetések alkotnak. A második már a valóság követelményeihez igazodik – addig vár az első ösztönimpulzusainak kielégítésével, amíg a megfelelő környezeti feltételek nem adottak. Még ha a feltételek meg is vannak, a harmadik még mindig megakadályozhatja a cselekvést. A harmadik a társadalom értékeinek és erkölcsi normáinak belső képviselője, az egyén lelkiismerete. Minden cselekedetnek, gondolatnak és érzelemnek oka van, s ezek az okok többnyire a tudattalan vágyak. A lélek három részének szembenállása szorongást vált ki az emberből, ha valamilyen tiltott cselekvés megtételére érez késztetést. Ennek a szorongásnak kiküszöbölésére a szervezet különböző elhárító mechanizmusokat vet be. Ezek közös jellemzője, hogy nem oldják meg a stresszhelyzetet. Freud szerint a legalapvetőbb és legfontosabb elhárító mechanizmus az elfojtás. Lényege, hogy a személy a számára fájdalmas, félelmetes, vagy bűntudatot kiváltó emlékeket kiszorítja a tudatából a tudatalattiba. A pszichoanalízisnek  célja, hogy az elfojtott érzelmeket a tudatba emelje, hogy azok kezelhetővé váljanak. Ha tudatára tudjuk ébreszteni az illető személyt az eredeti okokra, a problémák megszüntethetőek. A pszichoanalízis módszerei a szabad asszociáció és az álomfejtés. (Ferenczi róla irt filozófiájában)

 

„A Lehetetlen létezik”

Lengyel Géza: Vörösmarty szobra c. cikk kritika

Ez a cikk egy akkor még új Vörösmarty szoborról szól, Budapest területén. Az író kritikával illette, ám de elmondta a jó tulajdonságait is.

Miközben olvastam a kritikát úgy éreztem, mintha egy hozzá nem értő ember beszélne olyanról amihez semmi köze, annyira okoskodó, negatív volt a hangvétel. Aztán tovább olvastam és kaptam továbbá is hideget és meleget. Az író nagyon alapos volt, megemlítette maga a szobor mellett a talpazatot és a környezetet is és így írt egy véleményt, hogy összeségébe is milyen látvány nyújt eme szobor mindennel együtt.

A kritika nem csak magáról a jelenről beszél és a jelenben látható szoborról, hanem azt is megemlítette, hogy milyen alkotások születtek akkor a város díszítésére. Elmondja, hogy ez se az a színvonal ami elvárható, de véleményem szerint keveset írt le erről a problémáról. Ha meg akarjuk érteni, miért lett olyan amilyen a szobor a körülményekről is beszélni kell. Ezután az író nagyon jól látta, hogy ma a márvány miatt még nem lesz jó egy szobor, azért alkotni is kell. Megemlítette a szobor ritmusát ami igazán fontos, hiszen ha egy odalátogató turista megnézni Vörösmarty szobrát beleláthat a hajdani költőnk lelkébe. Lengyel Géza kritizálta a szobor nagyságát, szerinte a túl nagy a térhez képest. Fölösleges erről beszélni, mert ha igazán jó egy szobor, senkit nem érdekel a mérete, ez a rész csak parasztvakítás, hogy igen ő ért hozzá.

A szobor talpára a Szózat első sora van felírva. "Hazádnak rendületlenül légy híve óh magyar". Eme tényhez, nem érzek a cikkben semmi jó kritikát. Az író mondd is róla valamit, meg nem is. Lehet, ő úgy gondolta ezen a részleten át lehet siklani, de nem lehet. Szívesen megtudtam volna, hogy lett odaírva, milyen minőségű, tükrözi-e Vörösmartyról alkotott képet. Ezután egy kis dicséretet is bele ír az író a szobrászok irányába, elmondja nem ők tehetnek erről a tragédiáról.

Összefoglalva a legnagyobb gond ezzel a kritikával, hogy az átlag ember számára 1. olvasásra érthetetlen. Ködösen ír le dolgokat, mintha az író egy sejtelmes verset akart volna a leírni a szoborról. Pedig ez csak egy kritika.

Vers:

Tavaszi csodák bánata. Ady Endre emlékének, hódolattal

 

Számadó Ernő

Zsombékok közt gólyahirvirágot

Himbálgat az enyhe fuvalom,

Csillagfejü vadkacsák fürödnek

Ezüstlánggal lobogó tavon.

 

Rekettyével benőtt ormágyszélen

Üstökösgémek álldogálnak,

Szárnyukra pereg fehér virága

Göcsörtös, vén vadkörtefánknak.

 

A virágokból, fákból valami

Éterikus sugárzás remeg,

Melyet zenévé oldalnak bennem

A felhangolt, zengő idegek.

 

Alaktalan szépség, szin és zene,

Összecsendülő harmónia:

Megeszmélés egy kész mestermüre,

Kinyilatkoztatás ez: csoda.

 

Időtlen és tértelen valóság,

Mindigmulás és mindigjelen,

Minket is elénekel, hogy aztán

Feligyon az örök végtelen.

 

Miért a bánat, alkotás, öröm,

Ez a tünő élet mire jó.

 

 

 

Magyar beadandó

 Vajda János:Az üstökös

Az üstökös (1882) című dal a magány filozofikus sorsértelmezése. A vers meghatározó kompozíciós eleme a különös égi látvány. Minden versszakban ez a látvány az uralkodó motívum. Az első szakaszban már különlegessége is hangsúlyozódik: „...ez ama nagy... pályája egyenes”.

A négy versszakban kifejtett allegória nemcsak különlegesen szép, hanem a beszélő hozzá való viszonya miatt is érdekes: a második szakaszban még csak az üstökös látványához kapcsolódnak a magányhoz kötődő fogalmak (társtalan, boldogtalan), s csak a vers záróstrófájában válik egyértelművé, hogy az égitest nem más, mint a beszélő sorsának allegóriája(„...életátkom képe / Sugár-ecset, mely festi végzetem”).

A vers egészére a képi látványosság mellett a mozgalmasság („a végtelenséggel, versenyt rohan”) és a monumentalitás(„csillagvilágok fénylő tábora”, „mérhetlen ég”) jellemző. Az uralkodó képi motívumot a költő a konkrét látványból – „Az égen fényes üstökös” – érzelmi telítettségű metaforákkal építi föl: Lobogó gyász...”, „Szomoru csillag,életátkom képe, / Sugár ecset...”. Az allegorikus kép ezáltal kifejezi a beszélőnek nemcsak a magányát, hanem a magányhoz mint létállapothoz kapcsolódó ellentmondásos érzéseit, az érzelemvilág bonyolultságát, összetettségét is: fájdalom, szomorúság, büszkeség, dac, egyediség, idegenség. A jelképes megszemélyesítés (Niobé) pedig kiegészíti mindezeket a lázadás motívumával is.

allegória: „képletes beszéd” (gör.) szóból; több versszakon, esetleg az egész művön végigvitt megszemélyesítés; a szóképben a szerző elvont fogalmakat képek segítségével fejez ki, a képsor minden eleme mögött a gondolat megfelelő részlete rejtőzik

metafora: a szóképek egyik fajtája; érzelmi vagy hangulati egyezésen, vagy alakbeli hasonlóságon alapuló névátvitel. Két elemből áll, az azonosítóból és az azonosítottból; ha csak az azonosító szerepel, hiányos metaforáról, ha mindkét elem megnevezésre kerül, teljes metaforáról beszélünk. Megkülönböztethető továbbá igei, főnévi, melléknévi vagy határozói típusa

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Babits Mihály első önálló kötetében, a Levelek Iris koszorújából(1909) címűben olvasható a Messze... messze... lírai elégiája. Mintha tájleírást olvasnánk: nyolc versszakon keresztül mutat be nyolc európai országot, oly érzékletesen, mintha a pillanatnyi benyomásait közölné velünk. Nem az utazás élményeinek rögzítése, leírása a téma, hanem a lírai én elvágyódása. A záró versszak egyértelműen megfogalmazza, hogy a költemény belső, képzeletbeli útirajzot ad, a rabsorsra ítélt ember hiábavaló sóvárgását a messzi tájak, városok, emberek megismerésére.Különös varázsnak vagyunk tanúi a vers olvasásakor. Megelevenedett „képeslapokat” látunk, pillanatképeket; egyszer a csönd békéje, másszor az utcák nyüzsgése, különféle hangok zenéje rémlik fel a versszakokban. Ország helyett a régies, ünnepélyes hon nevezi meg az egyes vidékeket. Minden versszak első szava akár a képeslap címe is lehetne. A mozaikszerű képek odavetett, vázlatszerű foltokkal a megnevezett földrajzi helyek legjellemzőbb sajátos hangulatait villantják fel. Az impresszionista stílusra jellemző névszóhalmozás (igék alig fordulnak elő), a színekkel és hangokkal festett állóképek mégis lendületesek. Alliterációk, szójátékszerű rímek, váltakozó színek és hanghatások, ellentétes hangnemek (ünnepélyes, elégikus, ironikus) lüktető sodrást adnak az utolsó versszakig.
Auguste Rodin: Balzac mellszobra (1892)
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A vásznon kicsi, tiszta színek vannak egymás mellett, amely megfelelő távolságból nézve optikailag keverednek, és a szemlélőben kiváltják a megfelelő szín-benyomást. A feketét a művész megpróbálja minél jobban hanyagolni. A szobrászatban az impresszionizmus a felfokozott kifejező erőben, a felszín mozgalmas fény-árnyék játékában jelenik meg. Igazán impresszionista szobrásznak szinte csak őt tekinthetjük. Hiányzik nála a szilárd szerkezeti váz, a szigorú kompozíció, gyakran rögzíti a mozgást, a hirtelen mozdulatokat, a pillanatszerűt. Monet vette át a japán fametszők kedvenc eljárását, az azonos motívum sorozatszerű feldolgozását, ez az eljárás az ő tevékenysége nyomán vált az impresszionista alkotó módszer prototípusává. Leghíresebb példája ennek a roueni katedrális homlokzatáról készített sorozata.