Vajda János:Az üstökös
Az üstökös (1882) című dal a magány filozofikus sorsértelmezése. A vers meghatározó kompozíciós eleme a különös égi látvány. Minden versszakban ez a látvány az uralkodó motívum. Az első szakaszban már különlegessége is hangsúlyozódik: „...ez ama nagy... pályája egyenes”.
A négy versszakban kifejtett allegória nemcsak különlegesen szép, hanem a beszélő hozzá való viszonya miatt is érdekes: a második szakaszban még csak az üstökös látványához kapcsolódnak a magányhoz kötődő fogalmak (társtalan, boldogtalan), s csak a vers záróstrófájában válik egyértelművé, hogy az égitest nem más, mint a beszélő sorsának allegóriája(„...életátkom képe / Sugár-ecset, mely festi végzetem”).
A vers egészére a képi látványosság mellett a mozgalmasság („a végtelenséggel, versenyt rohan”) és a monumentalitás(„csillagvilágok fénylő tábora”, „mérhetlen ég”) jellemző. Az uralkodó képi motívumot a költő a konkrét látványból – „Az égen fényes üstökös” – érzelmi telítettségű metaforákkal építi föl: Lobogó gyász...”, „Szomoru csillag,életátkom képe, / Sugár ecset...”. Az allegorikus kép ezáltal kifejezi a beszélőnek nemcsak a magányát, hanem a magányhoz mint létállapothoz kapcsolódó ellentmondásos érzéseit, az érzelemvilág bonyolultságát, összetettségét is: fájdalom, szomorúság, büszkeség, dac, egyediség, idegenség. A jelképes megszemélyesítés (Niobé) pedig kiegészíti mindezeket a lázadás motívumával is.
allegória: „képletes beszéd” (gör.) szóból; több versszakon, esetleg az egész művön végigvitt megszemélyesítés; a szóképben a szerző elvont fogalmakat képek segítségével fejez ki, a képsor minden eleme mögött a gondolat megfelelő részlete rejtőzik
metafora: a szóképek egyik fajtája; érzelmi vagy hangulati egyezésen, vagy alakbeli hasonlóságon alapuló névátvitel. Két elemből áll, az azonosítóból és az azonosítottból; ha csak az azonosító szerepel, hiányos metaforáról, ha mindkét elem megnevezésre kerül, teljes metaforáról beszélünk. Megkülönböztethető továbbá igei, főnévi, melléknévi vagy határozói típusa
A négy versszakban kifejtett allegória nemcsak különlegesen szép, hanem a beszélő hozzá való viszonya miatt is érdekes: a második szakaszban még csak az üstökös látványához kapcsolódnak a magányhoz kötődő fogalmak (társtalan, boldogtalan), s csak a vers záróstrófájában válik egyértelművé, hogy az égitest nem más, mint a beszélő sorsának allegóriája(„...életátkom képe / Sugár-ecset, mely festi végzetem”).
A vers egészére a képi látványosság mellett a mozgalmasság („a végtelenséggel, versenyt rohan”) és a monumentalitás(„csillagvilágok fénylő tábora”, „mérhetlen ég”) jellemző. Az uralkodó képi motívumot a költő a konkrét látványból – „Az égen fényes üstökös” – érzelmi telítettségű metaforákkal építi föl: Lobogó gyász...”, „Szomoru csillag,életátkom képe, / Sugár ecset...”. Az allegorikus kép ezáltal kifejezi a beszélőnek nemcsak a magányát, hanem a magányhoz mint létállapothoz kapcsolódó ellentmondásos érzéseit, az érzelemvilág bonyolultságát, összetettségét is: fájdalom, szomorúság, büszkeség, dac, egyediség, idegenség. A jelképes megszemélyesítés (Niobé) pedig kiegészíti mindezeket a lázadás motívumával is.
allegória: „képletes beszéd” (gör.) szóból; több versszakon, esetleg az egész művön végigvitt megszemélyesítés; a szóképben a szerző elvont fogalmakat képek segítségével fejez ki, a képsor minden eleme mögött a gondolat megfelelő részlete rejtőzik
metafora: a szóképek egyik fajtája; érzelmi vagy hangulati egyezésen, vagy alakbeli hasonlóságon alapuló névátvitel. Két elemből áll, az azonosítóból és az azonosítottból; ha csak az azonosító szerepel, hiányos metaforáról, ha mindkét elem megnevezésre kerül, teljes metaforáról beszélünk. Megkülönböztethető továbbá igei, főnévi, melléknévi vagy határozói típusa
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Babits Mihály első önálló kötetében, a Levelek Iris koszorújából(1909) címűben olvasható a Messze... messze... lírai elégiája. Mintha tájleírást olvasnánk: nyolc versszakon keresztül mutat be nyolc európai országot, oly érzékletesen, mintha a pillanatnyi benyomásait közölné velünk. Nem az utazás élményeinek rögzítése, leírása a téma, hanem a lírai én elvágyódása. A záró versszak egyértelműen megfogalmazza, hogy a költemény belső, képzeletbeli útirajzot ad, a rabsorsra ítélt ember hiábavaló sóvárgását a messzi tájak, városok, emberek megismerésére.Különös varázsnak vagyunk tanúi a vers olvasásakor. Megelevenedett „képeslapokat” látunk, pillanatképeket; egyszer a csönd békéje, másszor az utcák nyüzsgése, különféle hangok zenéje rémlik fel a versszakokban. Ország helyett a régies, ünnepélyes hon nevezi meg az egyes vidékeket. Minden versszak első szava akár a képeslap címe is lehetne. A mozaikszerű képek odavetett, vázlatszerű foltokkal a megnevezett földrajzi helyek legjellemzőbb sajátos hangulatait villantják fel. Az impresszionista stílusra jellemző névszóhalmozás (igék alig fordulnak elő), a színekkel és hangokkal festett állóképek mégis lendületesek. Alliterációk, szójátékszerű rímek, váltakozó színek és hanghatások, ellentétes hangnemek (ünnepélyes, elégikus, ironikus) lüktető sodrást adnak az utolsó versszakig.
Auguste Rodin: Balzac mellszobra (1892)
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A vásznon kicsi, tiszta színek vannak egymás mellett, amely megfelelő távolságból nézve optikailag keverednek, és a szemlélőben kiváltják a megfelelő szín-benyomást. A feketét a művész megpróbálja minél jobban hanyagolni. A szobrászatban az impresszionizmus a felfokozott kifejező erőben, a felszín mozgalmas fény-árnyék játékában jelenik meg. Igazán impresszionista szobrásznak szinte csak őt tekinthetjük. Hiányzik nála a szilárd szerkezeti váz, a szigorú kompozíció, gyakran rögzíti a mozgást, a hirtelen mozdulatokat, a pillanatszerűt. Monet vette át a japán fametszők kedvenc eljárását, az azonos motívum sorozatszerű feldolgozását, ez az eljárás az ő tevékenysége nyomán vált az impresszionista alkotó módszer prototípusává. Leghíresebb példája ennek a roueni katedrális homlokzatáról készített sorozata.
Auguste Rodin: Balzac mellszobra (1892)
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A vásznon kicsi, tiszta színek vannak egymás mellett, amely megfelelő távolságból nézve optikailag keverednek, és a szemlélőben kiváltják a megfelelő szín-benyomást. A feketét a művész megpróbálja minél jobban hanyagolni. A szobrászatban az impresszionizmus a felfokozott kifejező erőben, a felszín mozgalmas fény-árnyék játékában jelenik meg. Igazán impresszionista szobrásznak szinte csak őt tekinthetjük. Hiányzik nála a szilárd szerkezeti váz, a szigorú kompozíció, gyakran rögzíti a mozgást, a hirtelen mozdulatokat, a pillanatszerűt. Monet vette át a japán fametszők kedvenc eljárását, az azonos motívum sorozatszerű feldolgozását, ez az eljárás az ő tevékenysége nyomán vált az impresszionista alkotó módszer prototípusává. Leghíresebb példája ennek a roueni katedrális homlokzatáról készített sorozata.
